2010. március 13., szombat

Március 15.

Az én kokárdám.
Kivételesen egy verssel ünnepelek, amit még régi szép színjátszós időmben szavaltam néhány barátommal egy határon túl átívelő nagy magyar összefogásban... Kicsit bús a vers, kicsit komor a vers, de nagyon szeretem. Próbáltam rövidíteni, de alig tudtam. :) Büszke vagyok, de nem a mai magyarra................................
Sajó Sándor: Magyarnak lenni

Magyarnak lenni, tudod mit jelent,
Magasba vágyva tengni egyre lent,
Mosolyogva, mint a méla őszi táj,
Nem panaszolni senkinek, mi fáj.
Borongni mindig, mint a nagy hegyek,
Mert egyre gyászlik bennünk valami
Sok százados bú, amelyet nem lehet
Sem eltitkolni, sem bevallani. ...
Magányban élni, ahol kusza árnyak
Bús tündérekként föl-föl sírdogálnak.
S szálaiból a fájó képzeletnek
Feketefényű fátylat szövögetnek...
És bút és gyászt és sejtést egybeszőve
Ráterítik a titkos jövendõre...
Rabmódra húzni idegen igát,
Álmodozva róla: büszke messzi cél,
S meg-megpihenve a múlt emlékinél,
Kergetni téged: csalfa délibáb!..

Én népem! múltba vagy jövőbe nézz:
Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!...
Magyarnak lenni: tudod mit jelent?
Küzdelmet, fájót, végesvégtelent.
Születni nagynak, bajban büszke hősnek.
De döntő harcra nem elég erősnek:

Úgy teremtõdni erre a világra,
Hogy mindig vessünk, de mindig hiába,
Hogy amikor már érik a vetés,
Akkor zúgjon rá irtó jégverés...
Fölajzott vággyal, szomjan keseregve
A szabadító Mózest várni egyre:
Hogy porrá zúzza azt a színfalat,
Mely végzetünknek kövült átkául
Ránk néz merően, irgalmatlanul,
S utunkat állja zordan, hallgatag...
Bágyadtan tûrni furcsa végzetünk,
Mely sírni késztõ tréfát űz velünk,
S mert sok bajunkat nincs kin megtorolni:
Egymást vádolni, egymást marcangolni!
Majd, fojtott kedvünk hogyha megdagad,
Szilajnak lenni, mint a bércpatak,
Vagy bánatunknak hangos lagziján
Nagyot rikoltni: hajrá! húzd cigány!
Háborgó vérrel kesergõn vigadni,
Hogy minekünk hajh! nem tud megvirradni,
Hogy annyi szent hév, annyi őserő,
Megsebzett sasként sírva nyögdelő,
Miért nem repülhet fönn a tiszta légben,
Munkásszabadság édes gyönyörében.

Hogy miért teremtett bennünket a végzet
Bús csonkaságnak, fájó töredéknek!....
Tombolva inni hegyeink borát,
Keserveinknek izzó mámorát,
S míg szívünkben a tettvágy tüze nyargal,
Fölbúgni tompa, lázadó haraggal,
-S amikor már szívünk majdnem
megszakad:

Nagy keservünkben,
Bús szégyenünkben
Falhoz vágni az üres poharat...
Én népem! múltba vagy jövõbe nézz:
Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!...
De túl minden bún, minden szenvedésen
Önérzetünket nem feledve mégsem.
Nagy szívvel, melyben nem apad a hűség,
Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség!

Magyarnak lenni nagy szent akarat,
Mely itt reszket a Kárpátok alatt:
Ha küszködõn, ha szenvedőn, ha sírva:
Viselni sorsunk, ahogy meg van írva:
Lelkünkbe szíva magyar földünk lelkét,
Vérünkbe oltva hősök honszerelmét,
Féltőn borulni minden magyar rögre,
S hozzátapadni örökkön - örökre!

7 megjegyzés:

Cirelin írta...

Nagyon szép lett a kokárdád! :)

Ildika írta...

Zazie! Gyönyörűszép kokárda a gyönyörűszép ünnepre!!! A vers nemkülönben! Mostmár biztos, hogy nekilátok valami úton-módon gyöngyhímezni!!! Délelőtt írtam Babrának, hogy hiányzik a végső lökés! Most megkaptam!!! Köszönöm!!!

Rhyselaine írta...

Gyönyörű!:)

Kriszta írta...

Ez a legszebb kokárda, amit valaha láttam! A vers nagyon megindító! Köszönöm szépen! :-)

Pósa Andrea írta...

Nagyon szép a kokárda, gyönyörű a vers. Megkönnyeztem:)

ekszerlada írta...

Koszonom,es szep volt!!1Gyonyoru a kokardad!!!!!!!!!!!!!

LNóri írta...

tök jó